Alkonyodott.
A tenger lágyan
simogatta a homokszemcséket a parton, amelyek szomorúan figyelték a Nap utolsó
sugarainak próbálkozásait. A víz felett néhány madár repkedett, hasukat
hozzáérintve a felszínhez. Szállni szerettem volna velük szabadon, a semmibe,
hogy a világ dolgaival ne kelljen törődnöm, hogy önmagam lehessek. Ehelyett ott
ültem a parton és vártam. Az apró hullámok erőtlenül igyekeztek elérni a
lábamat, ám minden egyes előrébb jutásnál összébb húztam magam. Legalább egy
rövid ideig azt érezhettem, hogy valami fölött állok, én irányítok és nem érhet
a nyomomba senki. Kedvenc nyári, piros pöttyös ruhámról lesöpörtem az
engedetlen homokszemeket, majd felnéztem a Napra, amely vérvörösre festette az
ég alját valamint a tengert. A távolból hallottam a homok ropogását, ami
olyannak hatott, mint télen, amikor a friss hóra rálépünk.
Megérkezett.
Csendben, szinte
észrevétlenül ült le mellém. Belemélyedt a tájba, akárcsak én. Egy szót sem
szóltunk. Lábait hosszan kinyújtotta és az sem zavarta, hogy cipőjét nyaldossa
a langyos, sós víz. Szemem sarkából figyeltem őt, ahogyan tenyerére támaszkodva
veszett el a messziségben. Meg voltam győződve arról, hogy már rég
elfeledkezett rólam és saját kis világában jár, távol a valóságtól és problémáktól.
- Hol rontottuk
el? – Hangja belehasított az addigi zúgó csendbe. Továbbra sem nézett rám, csak
meredt maga elé. Én pedig némább lettem a némánál. Beszélni akartam, kiadni
mindent, ami bennem volt, de teljesen lebénultam és nyitott ajkaim között
egyetlen hang sem tudta kipréselni magát. – Hol? – Ismételte meg a kérdést,
miközben előrehajolt és tenyeréről lesöpörte a száraz homokot. Jobb lábát
felhúzta, majd rákönyökölt a térdére s az arcát végre felém fordította. Sötétbarna,
szinte már fekete szemei fogva tartották tekintetemet, aminek következtében
újabb jó néhány másodpercre megnémultam.
Kiáltani akartam, hangosan beleordítani az éterbe,
hogy semmit sem rontottunk el. A világ magába szívhatta volna a vallomásom,
hogy később örömmel ossza meg az emberekkel, a Földdel, a mindenséggel. Fejemet
gondolatok tucatja töltötte meg, mégis végtelenül üresnek éreztem, s tudtam,
hangom örökre elhagyott. Tekintetemet lesütöttem és szomorú arcom próbáltam
elrejteni. A szél lengedezni kezdett így szabadjára engedett hajammal vígan
játszadozhatott.
Pár hónapja a
szakdolgozatomhoz kértem segítséget tőle. Egyetemi irodája ajtaján félve
kopogtattam be, úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, aki életében először
lépi át az iskola küszöbét. Féltem. Ám hamar bebizonyosodott, hogy félelmeim
hiábavalóak voltak. Közvetlensége megkönnyítette az együtt való munkát és
emellett kapcsolatunk rövid időn belül szorossá vált. Beszélgetéseink során
egyre többet tudtunk meg egymásról és egyre világosabbá vált mindkettőnk
számára, hogy az a tizenhét évnyi korkülönbség semmit sem számít. Társalgásunk
olyannak hatott, mintha már régóta ismernénk a másikat, érdeklődési körünk
szinte teljesen megegyezett. Sokszor a szakdolgozati téma helyett a vasárnap
esti NFL mérkőzéseket tárgyaltuk meg, de előfordult, hogy a filmek illetve
sorozatok világában mélyültünk el akár több órára. Aztán a félév és a vizsgák
után minden megváltozott. Az utolsó szemeszterben már nem tartott előadásokat a
csoportomnak, amely mindkettőnket szomorúan érintett. A szakdolgozatommal is
kész voltam már nagyjából, szóval úgy tűnt, hogy az addigi kellemes munkánk a
végéhez ért. Nem volt okom arra, hogy az irodájába menjek, csak az idejét
pazaroltam volna, mivel minden bizonnyal sok feladata lehetett az egyetem keretein
belül a tanítás mellett. Majdnem egy hónap is eltelt, mire újra sikerült
egymásba futnunk. Szak- és évfolyamtársaimmal a sikeres félévi vizsgákat
ünnepeltük egy februári, hűvös estén. A közeli romkocsmában ültünk és
sörözgettünk mértékkel, tekintve, hogy másnap reggel nyolctól mindnyájunknak
gyakorlati órán kellett megjelennie. Gyanútlanul álltam a pultnál és vártam,
hogy kezembe vegyem újabb sörömet, amikor váratlanul leült mellém Ő.
Tekintetünk azonnal találkozott, amelyet egy-egy széles mosollyal nyugtáztunk.
Kék-fehér kockás ingét viselte, hátára pedig fekete pulóverét terítette.
- Nem is tudtam,
hogy itt kiskorúakat is kiszolgálnak – jegyezte meg egy elégedett mosollyal az
arcán. Életkoromat tekintve ugyan már felnőttnek számítottam, ám magasságom
miatt könnyedén beférhettem volna még az általános iskolások közé. Ő pedig
minden egyes alkalmat kihasznált, amikor a méretemmel ugrathatott.
Az este további részét együtt töltöttük egy teljesen
külön asztalnál. Be kellett pótolnunk a több hetes lemaradást, hiszen annyi
minden történt. Vizsgáim túlnyomó sikeressége mellett hosszasan elbeszélgettünk
a Super Bowl-ról, amely még abszolúte friss élménynek számított. Majd később,
amikor már a hallgatók fejét elöntötte az alkohol mámorító hatása, ellepték a
kocsma apró táncterét és a legújabb dalokkal töltötték meg az amúgy is
hangulatos helyet. Eleinte szó nélkül, vidáman figyeltük őket, de végül én
törtem meg a kellemesen uralkodó csendet közöttünk.
- Táncoljunk! – pattantam fel a helyemről és kezemet feléje nyújtottam.
- Semmi esetre sem – mondta egy zavart mosoly kíséretében.
- Ugyan, jöjjön már! – Tovább unszoltam, mire végül beadta a derekát és pár pillanat múlva a rögtönzött tánctér szélén találtuk magunkat. Tökéletesen emlékszem arra, hogy tánctudásunk kritikán alulinak bizonyult, így tánc helyett leginkább csak egymáson vagy éppenséggel saját magunkon nevettünk. A többi hallgató eleinte figyelemmel kísérte tanárunk botladozásait, aki ügyesen azzal magyarázta táncbéli hiányosságait, hogy ő nem az efféle zenéken nőtt fel. A diákok hamar kaptak az alkalmon és kifaggatták, hogy milyen dalokat hallana szívesen. Egyetlen egy volt, ami számukra is ismerősnek tűnt – habár utólag kiderült, nem hallották még azelőtt soha. A zenegéphez siettek, hogy rögvest felcsendüljön a More Than Words című dal az Extreme-től.
- Erre bizony nem fognak táncolni, maximum lassúzni – súgta oda nekem, miközben a többiek arcára kiült a felismerés, hogy a választott zeneszám nemcsak ismeretlen számukra, de még lassú is. Azonban hamar feltalálták magukat. Mindenki keresett egy párt és valóban lassúzni kezdtek. Mosolyogva néztem végig rajtuk, de hirtelen a derekamnál fogva elkapott egy erős kéz és magához rántott. – Ön akart táncolni, akkor hát táncoljunk. – Ajkai mosolyra görbültek én pedig magabiztosan átfontam karjaimat a nyaka körül. Fejemet a mellkasára hajtottam, hiszen a válláig még pipiskedve sem értem fel. Ott abban a pillanatban változott meg minden. Arcomat elvontam a mellkasáról s tekintetemet azonnal magával ragadta az övé. Akkor már nem tanárként néztem rá és láttam rajta, hogy ő sem diákként rám.
- Táncoljunk! – pattantam fel a helyemről és kezemet feléje nyújtottam.
- Semmi esetre sem – mondta egy zavart mosoly kíséretében.
- Ugyan, jöjjön már! – Tovább unszoltam, mire végül beadta a derekát és pár pillanat múlva a rögtönzött tánctér szélén találtuk magunkat. Tökéletesen emlékszem arra, hogy tánctudásunk kritikán alulinak bizonyult, így tánc helyett leginkább csak egymáson vagy éppenséggel saját magunkon nevettünk. A többi hallgató eleinte figyelemmel kísérte tanárunk botladozásait, aki ügyesen azzal magyarázta táncbéli hiányosságait, hogy ő nem az efféle zenéken nőtt fel. A diákok hamar kaptak az alkalmon és kifaggatták, hogy milyen dalokat hallana szívesen. Egyetlen egy volt, ami számukra is ismerősnek tűnt – habár utólag kiderült, nem hallották még azelőtt soha. A zenegéphez siettek, hogy rögvest felcsendüljön a More Than Words című dal az Extreme-től.
- Erre bizony nem fognak táncolni, maximum lassúzni – súgta oda nekem, miközben a többiek arcára kiült a felismerés, hogy a választott zeneszám nemcsak ismeretlen számukra, de még lassú is. Azonban hamar feltalálták magukat. Mindenki keresett egy párt és valóban lassúzni kezdtek. Mosolyogva néztem végig rajtuk, de hirtelen a derekamnál fogva elkapott egy erős kéz és magához rántott. – Ön akart táncolni, akkor hát táncoljunk. – Ajkai mosolyra görbültek én pedig magabiztosan átfontam karjaimat a nyaka körül. Fejemet a mellkasára hajtottam, hiszen a válláig még pipiskedve sem értem fel. Ott abban a pillanatban változott meg minden. Arcomat elvontam a mellkasáról s tekintetemet azonnal magával ragadta az övé. Akkor már nem tanárként néztem rá és láttam rajta, hogy ő sem diákként rám.
Miután
megállás nélkül, mindenki szeme láttára ajkaink hosszasan egybeforrtak a zene
is elhallgatott. Ujjaim a hajával játszadoztak, míg ő orrával végigpásztázta az
arcom. Aztán bevillant minden, hogy mi történt, és hogy hol is vagyunk.
Megijedtem, de ő még jobban, olyannyira, hogy néhány pillanat múlva eltűnt.
Elment.
Szóval hol is rontottuk el? – hangzott el a kérdés a fejemben újfent. Beleborzongtam teljesen. Az akkori este képei újra és újra felidéződtek bennem. A köztünk lévő csend betöltötte az ürességet, s a rajtam uralkodó bizonytalanság egyre csak nőtt.
Szóval hol is rontottuk el? – hangzott el a kérdés a fejemben újfent. Beleborzongtam teljesen. Az akkori este képei újra és újra felidéződtek bennem. A köztünk lévő csend betöltötte az ürességet, s a rajtam uralkodó bizonytalanság egyre csak nőtt.
- Mennem kell –
ismét megtörte a kínos perceket. Hangja és mondata belém hasított olyannyira,
hogy némán felkiáltottam, amikor láttam, hogy felállni készül. Kezemmel erősen
megragadtam az övét és keserves, lassú mozdulatokkal feltápászkodtunk. Ruhámról
újból lesöpörtem a ragaszkodó homokszemcséket. A szél felerősödött, így a
tenger egyre több hullámot lökött a part felé, már majdnem teljesen elérve
bennünket. A természet is siettette reménytelen próbálkozásunkat.
- Sehol –
szólaltam meg végre, ám ennél többet nem tudtam kipréselni magamból, de
kérdésére választ adtam.
Hirtelen a
tenger vize elapadt, a homokot pedig elfújta a szél körülünk. Néhány
másodpercre lehunytam szemeim, hogy kitisztítsam elmém. Amint ismételten a
világra pislogtam, testemet kezdte átjárni a félelem. Az a rengeteg víz és
homok valóban eltűnt, helyette a talpam alatt nedves beton húzódott, amin őszi
színben pompázó falevelek nyugodtak. A hullámzó tenger voltaképpen az útszéli
kátyúban hömpölygő pocsolya volt, míg a homok a mellettünk lévő elkorhadt pad
maradványaiból származott. Az utcai lámpa fénye pedig csak erőtlenül pislákolt
felettünk.
Valóság.
Az eddigi környezetet csak elképzeltem, hogy kapcsolatunk még tökéletesebbnek hasson. Tenger és naplemente nélkül túlságosan is nyers volt, sokkal életszerűbb és keserűbb. Megragadtam a másik kezét is és mélyen a szemeibe néztem. Láttam rajta a hezitálás jeleit, valamint, hogy érzéseivel ő maga sincs tisztában. Ajkai résnyire nyíltak, ám mondanivalóját magába fojtotta.
Az eddigi környezetet csak elképzeltem, hogy kapcsolatunk még tökéletesebbnek hasson. Tenger és naplemente nélkül túlságosan is nyers volt, sokkal életszerűbb és keserűbb. Megragadtam a másik kezét is és mélyen a szemeibe néztem. Láttam rajta a hezitálás jeleit, valamint, hogy érzéseivel ő maga sincs tisztában. Ajkai résnyire nyíltak, ám mondanivalóját magába fojtotta.
- Mennem kell –
ismételte egy hatalmas sóhaj kíséretében. Akkor tűnt fel, hogy az autója
mellett állunk, amibe egy sietős pillantást vetettem. A jármű hátsó részében
egy gyerekülést véltem felfedezni. Soha nem tett említést arról, hogy családja
lenne.
Mennie kellett.
Erősen szorítottam kezeit s közben megbánóan néztem rá. Homlokát az enyémhez érintette, szemeit lehunyva nagyokat nyelt.
Erősen szorítottam kezeit s közben megbánóan néztem rá. Homlokát az enyémhez érintette, szemeit lehunyva nagyokat nyelt.
- Sajnálom –
súgtam az ajkaira. Gyengéden megrázta a fejét, majd kezemet elengedve
távolodott el tőlem az autója felé. Rövid időn belül már a kocsiban ült, de az
ablakot lehúzva még egy utolsó mondatot intézett hozzám:
- Talán egy másik
életben jók lehettünk volna.
Az autót beindítva rögvest
elhajtott.
Otthagyott.
Egyedül.